– Ezerkilencszázhetvennégyben találkoztunk elÅ‘ször a bajmokiakkal – meséli Csinger Sándorné nyugdíjas pedagógus, a lakiteleki Vass Lajos Népdalkör vezetÅ‘je. – Szabadkán léptünk fel, és az ottaniak kivittek minket bemutatni Bajmokra. Olyan szívesen fogadtak, olyan sikerünk volt, hogy utána meghívtak a néptáncgálájukra: így kezdÅ‘dött.

A kapcsolat azután fejlÅ‘dött a maga útján: mivel a népdalkörösöket családoknál szállásolták el, barátságok szövÅ‘dtek, végül az emberek kezdtek egymással összejárni a rendezvényeken kívül is. A lakodalmakra, keresztelÅ‘kre meghívták egymást, és persze továbbra is fennmaradt az a gyakorlat, hogy egymás kulturális rendezvényein felléptek. A nyolcezres Bajmokon minden év júniusában néptáncgálát tartanak – idén a negyvenhatodikat – míg Lakiteleen kétévente Å‘sszel rendezik meg a Vass Lajos Népzenei Találkozót, és minden második évben a szüreti bálat. Több mint harminc év együttműködés után két éve kötötte meg a két település a testvértelepülési szerzÅ‘dést.

– Amikor létrejött a kapcsolat, akkor még Jugoszlávia volt a Nyugat – emlékszik Csinger Sándorné – csak ott lehetett például farmernadrágot kapni. A háború alatt megfordult a helyzet, akkor az itteniek küldtek segélycsomagokat. Mégsem elsÅ‘sorban ez számít, hanem a személyes kapcsolat. A határon túliaknak ez jóval fontosabb a szólamoknál.

A lakitelekiek bajmoki partnere a Jedinsztvo – Egység – kulturális egyesület, amely tavaly ünnepelte alapításának ötvenedik évfordulóját. – Ez a szervezet tömörítette a település valamennyi kulturális csoportját, nemzetiségre való tekintet nélkül – meséli Arany Mihály, az egyesület vezetÅ‘je. Mára már minden nemzetiségnek van saját hagyományÅ‘rzÅ‘ szervezete, de az Egység még mindig a legnagyobb: százötven fÅ‘s tagsággal rendelkezik, három színjátszó csoporttal, többfajta néptánccsoporttal.

– Nem törekszünk arra, hogy minden hagyományt alaposan feldolgozzunk, arra ott vannak a nemzetiségi szervezetek. De arra figyelünk, hogy táncoljunk szerb, magyar, bunyevác táncokat is – magyarázza Arany Mihály a vajdasági kultúrpalettát. – Az egyes csoportok között átfedések vannak, tehát a magyar is táncolja a szerb néptáncot és fordítva. Ugyanígy megvan a kapcsolat a színjátszók között: például, ha egy adott szerepre a magyar csapatban nincs ember, a szerbek közül biztosan találnak valakit, aki képes a magyar szöveget is megtanulni.

– ElsÅ‘sorban a magyarokhoz mentünk – vallja be Csinger Sándorné –, de van néhány olyan tagja a népdalkörnek, akik szerb vagy bunyevác házhoz kerültek, és velük barátkoztak össze. Például az egyik idÅ‘sebb pár mindig egy fiatal bunyevác családnál alszik. Eleinte kézzel-lábbal értették meg egymást, de soha nem volt érezhetÅ‘ nemzetiségi ellentét.

– Rendszerint úgy intéztük, hogy ha csak olyan helyre tudtunk szállásolni valakit, ahol a házigazda nem beszélt magyarul, akkor legalább legyen a közelben egy szomszéd vagy barátnÅ‘, aki tud segíteni – magyarázza Arany Mihály. – Amikor pedig mi megyünk Lakitelekre, rendszerint úgy osztjuk szét az embereket, hogy az egy családhoz kerülÅ‘k közül legalább az egyik értsen magyarul. Ahol szóból nem értik egymást, ott mutogatnak. EbbÅ‘l nem csinálunk ügyet.

– Az egész mostanra önjáróvá vált – mondja Csinger Sándorné. – Húsz év után pusztán a családi kapcsolatok is egyben tartják a két közösséget. Évente két találkozót szervezünk, de a dolognak a testvértelepülési kapcsolat is hozadéka. EbbÅ‘l is látszik, hogy a hivatalos kötelék akkor működik, ha létezÅ‘ kapcsolatot erÅ‘sít meg. Ennek nyomán pedig kiszélesedett az együttműködés: már nemcsak a népzenészek, táncosok járnak össze, hanem a horgászok, a sportolók, sÅ‘t az óvodások is.

– A dolognak a legnagyobb hozadéka talán az, hogy mindenki megismeri a másik kultúráját, a többnemzetiségű társadalmat – véli Arany Mihály. – Megnézzük egymást, próbáljuk megérteni egymás produkcióit. Persze ott van a nyelv, mint akadály. Van, aki megérti, van aki nem: de Å‘ is részt vesz, mert ebben a megértésben Å‘ is helyet kér.

Tanács Gábor