Horváth László battonyai városmenedzser szerint városukból jelenleg mindössze hat magyar állampolgár jár át naponta Aradra, a Leoni cég gyárába dolgozni. Amikor a német tulajdonú román cég munkaerÅ‘t toborzott Battonyán, nyolcvanan érdeklÅ‘dtek, de amikor meghallották, hogy a bér 40-42 ezer forintnak felel meg, és ezt mintegy 10 ezer forintos étkezési térítés egészíti ki, lelohadt a lelkesedés. Tizenketten kezdtek, mára hatan maradtak.

Nyáron jobb a napszám

– Az emberek úgy számolnak, hogy van a szociális segély, ami nem sok, de nem kell dolgozni érte, pláne nem három műszakban. Télen nincs napszám, de nyáron tíz nap alatt meg lehet keresni mezÅ‘gazdasági idénymunkán azt, amiért Aradon egy egész hónapot kell dolgozni.

Kérdés, hogy emelkednek-e tovább a rendkívül mélyrÅ‘l indult romániai bérek, és ha igen, megmaradnak-e azok a részegység-gyártó üzemek, amelyek most rengeteg betanított munkást alkalmaznak. Horváth László szerint a Leoni vezérigazgatója nemrég azt mondta Karsai József battonyai polgármesternek, hogy új szerzÅ‘déseket kaptak, és a térségben további 500 embert szeretnének foglalkoztatni.

– A mezÅ‘gazdasági munkához szokott embereket riasztja az állva, normára végzett ipari szalagmunka – mondja a dombegyházi polgármesteri hivatal alkalmazottja, Jeneiné Antal Magdolna. – Az emberek hozzászoktak a jövÅ‘tlenséghez: csak azt nézik, hogy mi van ma, nem érdekli Å‘ket, hogy mi lesz holnap. Ezért nem foglalkoznak azzal sem, hogy lesz-e szolgálati idejük, kapnak-e nyugdíjat.

Romániában optimista a légkör

Jeneiné Antal Magdolna mutat be a húsz év körüli Gyüre Évának, aki csaknem egy éve jár át Aradra.

– Érettségim van és számítógép-kezelÅ‘i szakképesítésem – mondja a csinos, fiatal lány. – ElÅ‘ször három hónapig voltam munkanélküli, utána fél évig. Énnekem a munkaügyi központban egyetlen állást sem ajánlottak, pedig azt hittem, Å‘k azért vannak, hogy segítsenek az embernek. Amikor kérdezÅ‘sködni kezdtem, még csúnyán is néztek rám, hogy ne tartsam föl a sort, beütik a stemplit, és menjek isten hírével. Egyszer akartam használni a munkaügyön az internetes álláskeresÅ‘t, akkor is rossz volt.

Amikor a Leoni cég képviselÅ‘i toborzást tartottak Dombegyházán, volt vagy száz érdeklÅ‘dÅ‘ a kultúrházban. De amikor meghallották, mennyit fizetnek, a fele azonnal fölállt, hogy Å‘t ez így nem érdekli. A megmaradók nagy része pedig az orvosi vizsgálaton hullott ki.

– Kábelkötegeket rakunk össze autókhoz, kamionokhoz, mezÅ‘gazdasági gépekhez – mondja Gyüre Éva. – A látásnak rendben kell lennie, mert különbözÅ‘ színű, vékony, számozott vezetékeket kell egymás mellé illeszteni. Álló munka, tehát nem alkalmas rá olyan, akinek visszeres a lába. Végül ketten kezdtük meg a munkát.

– Ön nem kevesellte a fizetést?

– Abból indultam ki, hogy helyben nincs munka, és nem is lesz. Ha Gyulán vagy Békéscsabán próbálkozom, ott sem adnak a magyar minimálbérnél többet. Ha ragaszkodok az útiköltség-térítéshez, akkor nem vesznek föl. Ha vállalom, hogy kifizetem magam a bérletet, elmegy rá a minimálbér fele. Aradra viszont visznek-hoznak kisbusszal vagy taxival, egy hónapra 1500 forintnak megfelelÅ‘ összegért. Az a nettó 50-55 ezer forint, amit kapok, mind megmarad nekem. A nyelvvel nincs gond, odaátról is sok magyar dolgozik a Leoniban. Azóta emelkedett a bérem is, és ha jobban tudnék angolul, már átkerülhettem volna az irodára. Egyre újabb üzemek, áruházak nyílnak – oda is kell a munkaerÅ‘. Bízom abban, hogy emelkedik a bérünk, és léphetek elÅ‘re.

Szégyen, de nem az én szégyenem

– Nem járna jobban, ha napszámot vállalna idehaza?

– Más ott a légkör, mint nálunk. ElÅ‘ször is, a románok nem olyan pesszimisták, mint mi, a himnuszuk is vidám, pattogós dallam. Másrészt nem olyan a légkör a munkahelyen, mint itthon, ahol turkálnak a jelentkezÅ‘k közt, és nem is veszik emberszámba a munkásokat. Alacsony a bér, de bejelentett állásom van, és rengeteg figyelmességet kapunk. Volt karácsonyi buli, egy kis pénzjutalom, szaloncukor. Meghívtak a céges rendezvényre. Kaptunk ajándékot nÅ‘napra, adtak márciuskát – ez egy kitűzÅ‘, amit március elején adnak egymásnak az emberek. Itthon meg van, aki évi 200 napot is dolgozik az idénymunkások kiskönyvével, de nem ragasztják neki a munkában töltött napokat igazoló bélyeget. Próbálja valaki azt mondani a gazdának, hogy csak akkor dolgozok, ha beragasztod – nem hívják többet, mert van helyette öt másik szerencsétlen.

MielÅ‘tt felszáll az Aradra induló mikrobuszra, megkérdem Gyüre Évától: sohasem csinált presztízskérdést abból, hogy átjár egy szomszéd országba dolgozni?

– Nekem a munka nem szégyen. Így is jobb annál, mint ha csak ülnék, és várnám a sült galambot. Az, hogy innen érettségivel, szakmával át kell járni Romániába, három műszakos betanított munkára, az igenis szégyen – de nem az én szégyenem.

Tanács István