Beállítás kezdőlapnak
Hőmérséklet: °C


  • Programajánló
  • E-Market
  • Piactér
  • Rádió
  • Archívum
  • Hírlevél
  • Keresés a hírek témaköreiben:

  • Keresés az adatbázisban:

  • Összetett keresés
    -tól -ig

  • A DKMT aktuális programja
  •  
  •  
  •  
  •  

Dombegyházán lakik, Aradon dolgozik

Gazdaság - 2008-04-26 05:26:46
Ha tovább növekszik a bérszínvonal Romániában, Békés megyéből egyre többen vállalnak munkát a határ menti ipari üzemekben.

 

Horváth László battonyai városmenedzser szerint városukból jelenleg mindössze hat magyar állampolgár jár át naponta Aradra, a Leoni cég gyárába dolgozni. Amikor a német tulajdonú román cég munkaerőt toborzott Battonyán, nyolcvanan érdeklődtek, de amikor meghallották, hogy a bér 40-42 ezer forintnak felel meg, és ezt mintegy 10 ezer forintos étkezési térítés egészíti ki, lelohadt a lelkesedés. Tizenketten kezdtek, mára hatan maradtak.

 

Nyáron jobb a napszám

 

– Az emberek úgy számolnak, hogy van a szociális segély, ami nem sok, de nem kell dolgozni érte, pláne nem három műszakban. Télen nincs napszám, de nyáron tíz nap alatt meg lehet keresni mezőgazdasági idénymunkán azt, amiért Aradon egy egész hónapot kell dolgozni.

 

Kérdés, hogy emelkednek-e tovább a rendkívül mélyről indult romániai bérek, és ha igen, megmaradnak-e azok a részegység-gyártó üzemek, amelyek most rengeteg betanított munkást alkalmaznak. Horváth László szerint a Leoni vezérigazgatója nemrég azt mondta Karsai József battonyai polgármesternek, hogy új szerződéseket kaptak, és a térségben további 500 embert szeretnének foglalkoztatni.

 

– A mezőgazdasági munkához szokott embereket riasztja az állva, normára végzett ipari szalagmunka – mondja a dombegyházi polgármesteri hivatal alkalmazottja, Jeneiné Antal Magdolna. – Az emberek hozzászoktak a jövőtlenséghez: csak azt nézik, hogy mi van ma, nem érdekli őket, hogy mi lesz holnap. Ezért nem foglalkoznak azzal sem, hogy lesz-e szolgálati idejük, kapnak-e nyugdíjat.

 

Romániában optimista a légkör

 

 

Jeneiné Antal Magdolna mutat be a húsz év körüli Gyüre Évának, aki csaknem egy éve jár át Aradra.

– Érettségim van és számítógép-kezelői szakképesítésem – mondja a csinos, fiatal lány. – Először három hónapig voltam munkanélküli, utána fél évig. Énnekem a munkaügyi központban egyetlen állást sem ajánlottak, pedig azt hittem, ők azért vannak, hogy segítsenek az embernek. Amikor kérdezősködni kezdtem, még csúnyán is néztek rám, hogy ne tartsam föl a sort, beütik a stemplit, és menjek isten hírével. Egyszer akartam használni a munkaügyön az internetes álláskeresőt, akkor is rossz volt.

 

Amikor a Leoni cég képviselői toborzást tartottak Dombegyházán, volt vagy száz érdeklődő a kultúrházban. De amikor meghallották, mennyit fizetnek, a fele azonnal fölállt, hogy őt ez így nem érdekli. A megmaradók nagy része pedig az orvosi vizsgálaton hullott ki.

 

– Kábelkötegeket rakunk össze autókhoz, kamionokhoz, mezőgazdasági gépekhez – mondja Gyüre Éva. – A látásnak rendben kell lennie, mert különböző színű, vékony, számozott vezetékeket kell egymás mellé illeszteni. Álló munka, tehát nem alkalmas rá olyan, akinek visszeres a lába. Végül ketten kezdtük meg a munkát.

 

– Ön nem kevesellte a fizetést?

– Abból indultam ki, hogy helyben nincs munka, és nem is lesz. Ha Gyulán vagy Békéscsabán próbálkozom, ott sem adnak a magyar minimálbérnél többet. Ha ragaszkodok az útiköltség-térítéshez, akkor nem vesznek föl. Ha vállalom, hogy kifizetem magam a bérletet, elmegy rá a minimálbér fele. Aradra viszont visznek-hoznak kisbusszal vagy taxival, egy hónapra 1500 forintnak megfelelő összegért. Az a nettó 50-55 ezer forint, amit kapok, mind megmarad nekem. A nyelvvel nincs gond, odaátról is sok magyar dolgozik a Leoniban. Azóta emelkedett a bérem is, és ha jobban tudnék angolul, már átkerülhettem volna az irodára. Egyre újabb üzemek, áruházak nyílnak – oda is kell a munkaerő. Bízom abban, hogy emelkedik a bérünk, és léphetek előre.

 

Szégyen, de nem az én szégyenem

 

– Nem járna jobban, ha napszámot vállalna idehaza?

– Más ott a légkör, mint nálunk. Először is, a románok nem olyan pesszimisták, mint mi, a himnuszuk is vidám, pattogós dallam. Másrészt nem olyan a légkör a munkahelyen, mint itthon, ahol turkálnak a jelentkezők közt, és nem is veszik emberszámba a munkásokat. Alacsony a bér, de bejelentett állásom van, és rengeteg figyelmességet kapunk. Volt karácsonyi buli, egy kis pénzjutalom, szaloncukor. Meghívtak a céges rendezvényre. Kaptunk ajándékot nőnapra, adtak márciuskát – ez egy kitűző, amit március elején adnak egymásnak az emberek. Itthon meg van, aki évi 200 napot is dolgozik az idénymunkások kiskönyvével, de nem ragasztják neki a munkában töltött napokat igazoló bélyeget. Próbálja valaki azt mondani a gazdának, hogy csak akkor dolgozok, ha beragasztod – nem hívják többet, mert van helyette öt másik szerencsétlen.

 

Mielőtt felszáll az Aradra induló mikrobuszra, megkérdem Gyüre Évától: sohasem csinált presztízskérdést abból, hogy átjár egy szomszéd országba dolgozni?

– Nekem a munka nem szégyen. Így is jobb annál, mint ha csak ülnék, és várnám a sült galambot. Az, hogy innen érettségivel, szakmával át kell járni Romániába, három műszakos betanított munkára, az igenis szégyen – de nem az én szégyenem.

 

Tanács István

Megtekintett oldalak: 3,951,721

A projekt partnerei: